Aranyosi Gáborné
Az egészségügy, ezen belül a gyermekápolói hivatás 1972 óta meghatározó része az életemnek.
A kőszegi Jurisich Miklós gimnáziumban érettségiztem, gyermekorvosnak készültem. Mivel az első felvételi kapcsán nem jutottam be az egyetemre, tanulmányaimat a Könyves Kálmán krt.-i Egészségügyi Szakiskolában folytattam gyermekápoló szakon. Beleszerettem e hivatásba és még ma is úgy gondolom, hogy ez a „szerelem” egy életre szól.
1974 szeptemberében kezdtem dolgozni a Tűzoltó utcai Gyermekklinika intenzív osztályán. Akkoriban ez nagy megtiszteltetésnek számított, erre a területre csak a kiváló eredménnyel végzetteket vették fel. Ettől fogva még inkább fontos volt számomra, hogy megfeleljek az elvárásoknak. Azóta is maximalista vagyok önmagammal szemben. Munka mellett végeztem el az Egészségügyi Főiskola szakoktatói szakát, az újszülött-koraszülött intenzív terápiás szakasszisztens képzést, később a Semmelweis Egyetem, s a holland Hogeschool van Amsterdam közös szervezésében elsők közt induló egészségügyi menedzser tanfolyamot. 1976-tól már az intenzív osztály főnővéreként aktívan résztvettem az intézeti, majd később a többi PIC /Perinatális Intenzív Központ/ kialakításában, működési feltételeik meghatározásában. A koraszülött ápolás, valamint a szakápolást végző nővérek gyakorlati oktatása munkám legszebb részét képezték. Később, a 90-es évek elején megbíztak az onko-hematológiai osztály főnővéri vezetésével, itt még nehezebb feladatokkal és újabb elvárásokkal találtam szemben magam. A család mellett nem volt könnyű saját elvárásaimnak megfelelni, mindig úgy éreztem, hogy sem a saját, sem az osztályon fekvő súlyos beteg gyermekekre nem jut elég idő. Férjemnek és lányaimnak sokat köszönhetek, sokat segítenek, és megértik a hivatásom iránti elkötelezettségemet. Nagyon sok szép emlékem fűződik az onko-hematológián eltöltött évekhez is. A klinikai munka mellett tanulmányaimat tovább folytatva három hónapot töltöttem Kansas City-ben, ahol a gyermekonkológiai központban klinikus nővéri feladatokat, gyermekonkológiai betegellátást tanultam.
Az 1990-es évek közepétől klinikavezető főnővérként tíz osztály és közel 160 ápoló-asszisztensnő munkáját felügyelem, különböző egészségügyi képzőintézmények hallgatóinak gyakorlati oktatásában, vizsgáztatásában veszek részt. Emellett alapítványokban és a Vöröskeresztben végzett önkéntes munkával próbálok javítani a betegellátás helyzetén, kollégáim munkakörülményein. Mind a Magyar Ápolási Egyesületnek, mind a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarának tagja vagyok. Az egyesületen belül a gyermekápolási szekciót közel tíz évig vezettem, büszke vagyok rá, hogy sok fontos gyermekápolókat érintő kérdésben közösen jó eredményeket értünk el /képzés, tananyag, továbbképzés/. Szeretem és fontosnak tartom az egyesületi munkát, biztos vagyok benne, hogy áttörő eredményeket csak közös, jól szervezett, egységes nézeteken alapuló munka eredményezhet. A kamarai és egyesületi munka sokban összefonódik, az utóbbi időben úgy éreztem, nem tudok mindenhol maximálisan helytállni, így ez évben tagozatvezetői megbízatásomról abban a reményben mondtam le, hogy új tagozati elnökünk hasonló vagy inkább még nagyobb aktivitással képviseli a gyermekápolói közösséget.
Aranyosi Gáborné
klinikavezető főnővér
S. E. II. sz. Gyermekklinika
Dr. Csanádi Lajosné
Az egészségügyhöz való vonzódásom már középiskolás koromban felszínre tört. Gimnáziumi éveim alatt, a nyári szünetben segédasszisztensként-segédápolóként dolgoztam a szegedi klinikákon. Bizonyára a segítő hivatások iránti ösztönös vonzódásom is szerepet játszott ebben, amely a szülői házból hozott értékrenden alapult. Habár jól hangzó mondat lenne, hogy már ebben az időszakban is csak erre a pályára készültem, ez nem lenne igaz: Inkább egyfajta kamaszos eltökéltségen alapuló intuitív választás volt, mint tudatos döntés. Az ekkor szerzett benyomások azonban megérlelték bennem a döntést, hogy érettségi után egészségügyi pályát válasszak. Utólag is köszönet azoknak az ápolónőknek, vonzóvá tették számomra hivatásunkat!
Érettségit követően – éppen negyven esztendeje, hogy jól megalapozott döntést követően – az egészségügyet választottam életpályám színhelyéül. Végigjárva a fekvő- és járóbeteg-ellátás szinte összes szakterületét előbb röntgen asszisztensként majd röntgen-műtős szakasszisztensként valamennyi klinikai szakterületet megismerhettem. Különös szerencsémnek tartom, hogy ezen évek alatt nem csupán az egyes szakmákra jellemző szakmai ismereteket és fortélyokat sajátíthattam el, hanem sok-sok kiváló munkatárssal is megismerkedhettem, akik nem csupán szakmai ismereteimet gyarapították, hanem megerősítették hitté erősödött meggyőződésemet, hogy jól működő humánus egészségügy csak akkor működhet, ha a benne tevékenykedők hivatásuknak tekintik munkájukat. Felismertem azonban azt is, hogy a hivatástudat, az áldozatvállalásra való hajlandóság önmagában kevés: a gyorsan fejlődő tudományhoz és a folyamatosan forrongó-változó külső körülményekhez aktív módon kell alkalmazkodni, és ennek legjobb módszere a tudatos tapasztalatszerzés és a tanulás.
A munka és a tanulás, az új ismeretek, készségek és képességek megszerzése iránti vágy sarkallt arra, hogy új és újabb célokat tűzzek ki magam elé. Ez a belső késztetés ösztönöz napjainkban is, s ez eredményezte, hogy a 80-as és 90-es években intézetvezetői és egészségügyi menedzseri szakképesítést és diplomákat szereztem.
Azt hiszem, személyes motivációm szerencsésen találkoztak a magyar társadalom és egészségügy átalakulásával, és ez az időbeli egybeesés eredményezte, hogy 1988-ban sikerrel pályáztam meg a szegedi orvosegyetem egyetemi főnővéri munkakörét, melyet azóta is betöltök – habár a munkakör megnevezése és a hozzá tartozó felelősségi és jogkör több alkalommal is jelentősen változott.
A rendszerváltás okozta jelentős társadalmi változások, melyek alaposan átalakították a magyar egészségügyet is, lehetővé tették számomra, hogy kezdő, ámde ambiciózus ápolásvezetőként tevékeny részese és alakítója lehessek annak a folyamatnak, amelynek keretében az ápolás végre eredményesen küzdhetett az őt megillető jogokért, a szakmai önállóságért – és ezzel együtt azért, hogy hivatásunk gyakorlói végre tudásuknak megfelelő kompetenciákhoz, és ezzel együtt méltó elismertséghez jussanak az egészségügyben és a társadalomban egyaránt.
Mindennapos munkám során természetesen apró, jól megfogalmazható, gyakorlatias célokként kellett megtervezni alapvető törekvésemet. Ennek keretében eredményesen törekedtem az ápolói-asszisztensi munka tárgyi és infrastrukturális körülményeinek fejlesztésére, arra, hogy intézményünkben a szakdolgozók munkakörülményei méltóak legyenek Magyarország egyik vezető egészségügyi intézményéhez. A tárgyi erőforrások megteremtését követően a kilencvenes évek második felétől kezdődően fő feladatomnak elsősorban a humán erőforrások biztosítását tekintettem – nem utolsósorban az egyre kritikusabbá váló ápolóhiány miatt. Ennek érdekében törekedtünk az optimális és minimális ápolói létszám meghatározására – a külföldi példákat és tapasztalatokat is figyelembe véve, majd pedig a szükségesnek tartott szakdolgozói kar biztosítására. A közismert gazdasági és finanszírozási kényszerek miatt mindez csak részben volt eredményes, ahhoz, hogy az ápolói, szakdolgozói létszám a minimálisan elvárható szinthez került közel.
Az egészségügy szakdolgozók által nyújtott szolgáltatások színvonalának javítása és egyenletességének biztosítása érdekében kidolgoztuk az intézményben alkalmazott ápolásellenőrzés egyedi módszertanát, amely teljes mértékben figyelembe vette az egyetemi létből adódó sajátosságokat és egyedi vonásokat. Ezen tevékenység vezette be az ápolás minőségmenedzselése témakörében történő elmélyülésemet, melynek keretében a gazdaságosságra való törekvés mellett az ápolás minőségének megőrzése és emelése problematikáját vizsgáltuk munkatársaimmal. A minőségbiztosítás és minőségmenedzsment területén végzett tevékenységünk hatékonyságát bizonyítja, hogy a szegedi egyetemi klinikák azon kevés magyarországi egészségügyi intézménye közé tartozik, amelynek minőségirányítási rendszerét nem csupán ISO 9001:2000, hanem a MEES szerint is tanúsították.
Fontos, ám munkakörömtől némileg független eredményemnek tartom, hogy a több évtizedes szétszakítottság után aktív részese lehettem az anyaországi és a környező országok magyar nemzetiségű egészségügyi szakdolgozói közötti kapcsolatok kiépítésében.
Az Ápolási Egyesületnek alapító tagja vagyok, de emellett több más szakmai szervezet (Magyar Ápolási Igazgatók Egyesülete, Egészségügyi Gazdasági Vezetők Egyesülete; Magyar Kórházszövetség; Ápolási Szakmai Kollégium) munkájában is tevékenykedtem és jelenleg is részt veszek. Mint alapító tag, a kezdetektől – jelenleg, mint megyei és regionális vezető – rendkívül fontosnak tartom az Ápolási Egyesület működését. A szervezet működésének legfontosabb céljának – és egyúttal a következő néhány esztendőben az egyesület előtt álló legnagyobb kihívásnak – az ápolásügy általános képviseletén túl a hatékony és eredményes kommunikációt tartom. Ez a kommunikáció megítélésem szerint akkor lesz sikeres, ha egyesületünk hatékonyan és eredményesen ismerteti meg és közvetíti az ápolás érdekeit és értékeit és sajátos szempontjait a társadalom felé oly módon, hogy ezzel nem csupán egyfajta sajátos ismeretterjesztést végez, hanem sikeresen formálja is a társadalmi értékrendet, és ezzel alapot teremt az egészségpolitika hatékony módosításához. Fontosnak tartom azonban leszögezni: a kommunikáció csak akkor lehet sikeres, ha nem egyoldalú. Nem csupán saját közlési szándékunkra kell figyelni, de nyitottnak kell lenni a társadalom mondandójára is, s saját céljainkkal folyamatosan alkalmazkodnunk kell mindazokhoz, akikért hivatásunkat gyakoroljuk.
Mivel magam is aktívan részt veszek az egészségügyi szakdolgozók oktatásában középszinten és a felsőoktatásban is, napjainkban pedig egyre nagyobb arányban a posztgraduális és munka melletti szak- és továbbképzések területén, beleértve az olyan nemzetközi projekteket is, mint például a Leonardo program, bizonyára nem meglepő, ha az előttünk álló legfontosabb kihívásnak szaktudásunk folyamatos szinten tartását, emelését tartom.
Csak a rugalmas alkalmazkodás, a dinamizmus, megújulási képességünk tehet minket alkalmassá arra, hogy hivatásunk gyakorlása során mindenkor jól teljesítsünk, és ezzel növelhessük szakmai és társadalmi presztízsünket, és az utánunk jövő nemzedékek számára vonzóvá tegyük hivatásunkat.
Dr. Csanádi Lajosné
Klinikai Központ főnővére
Szegedi Tudományegyetem
Szent-Györgyi Albert Klinika Központ
Wetzelné Gál Anna
Az egészségügyi pályát és azon belül a szülésznői hivatást részben családi indíttatásból választottam, mivel szülésznőként dolgozó nagynéném sokat mesélt a pálya szépségéről. Másik nagy álmom és tervem a pedagógusi pálya volt, melyet eddigi munkám során szerencsésen társíthattam szülésznői tevékenységemmel. Az Ápolási Egyesülettel a Szülésznői Munkacsoport megalakításakor kerültem kapcsolatba, melynek során hatékonyan képviselhettük a szülésznőket képzésük, kompetenciájuk kialakításában, javításában.
Pályafutásom eredményéről nehéz röviden beszámolni, mert 36 évre visszatekintve sok-sok apró és jelentős siker és kellemes élmény részese lehettem.
A gimnáziumi érettségim után, 1972-ben szülésznői képesítést szereztem a Fővárosi Tanács Vámos Ilona Egészségügyi Szakiskolájában. Szintén 1972-től kezdtem dolgozni a Fővárosi Önkormányzat Szent Margit Kórházában szülésznőként.
Munkám mellett fontosnak tartottam az új ismeretek megszerzését, a folyamatos fejlődést is. Megragadtam a lehetőségeket a publikálásra és előadások megtartására is. Részt vettem az egészségügyi szakdolgozók képzésében.
Szülésznőként indulva, osztályvezető szülésznő, a főigazgató ápolási helyettese, majd ápolási igazgató helyettes lettem. Jelenleg is első munkahelyemen dolgozom, ám ennek neve az egészségügy átalakítása során az összevonások kapcsán megváltozott. Szakmai munkám mellett vizsgabizottsági tagként, valamint szakértőként is tevékenykedek az ápolói, szülésznői szakképesítés területén. Tagja vagyok több szakmai és munkavállalói érdekképviseleti szervezetnek, mint a Magyar Ápolási Egyesület, a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara, és az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus Szakszervezete. 2004-ben megválasztottak az Ápolásszakmai Kollégium tagjainak sorába, ahol a mai napig is tevékenykedek és a titkári feladatokat látom el. Munkám során több elismerésben, kitüntetésben is részesülhettem.
A nehézségekről, akadályokról nem szívesen teszek említést, mert hitem szerint azokon túllépve keresni kell a megoldásokat.
A jövő ápolóinak, szülésznőinek üzenem, hogy tegyék meg mindazt, amire képesek, bízzanak önmagukban és minden apró eredménynek örülve haladjanak előre hivatásuk gyakorlásában.